Két és fél hónap, pedig mintha évek teltek volna el.És ahogy telnek a napok, hetek egyre jobban látom, mennyire nem akartam tudomást venni arról, hogy baj van…
Emlékszem arra a reggelre, mély álomból ébresztett apu,nem értettem,izgatott volt és azt hajtogatta Anyu eltűnt. Kezdtem felfogni a szavait, és próbáltam nyugtatni, hogy nincs semmi baj, tegnap mondta Anyu, hogy elmegy sétálni, terápia jelleggel, ahogy azt a “jó” doktor tanácsolta.
Évek óta kórházról -kórházra járt, mert senki sem értette meg, hogy neki nem gyógyszer kell, nem pszichiátria,csak szeretet, beszélgetés.Végtelenül magányos volt, ahogy a legtöbb művész.Először még küzdött, majd hagyta, hogy a kórház magába szívja, ne engedje.Utolsó években teljesen félrekezelték,már csak azt mondta, a méltóságát szeretné megőrizni, azt még talán sikerül.Nem akartam meghallani,fájt és dühített, amiket mondott ezért sokszor kiabáltam vele, hogy szedje össze magát. Ő meg csak állt, nem mondott semmit csak nézett rám, néha bólogatott,és olykor azt hittem eljut hozzá amit mondok,az újrakezdésről, az akaraterőről.Akkor még nem tudtam, de Ő már eldöntötte, nem csinálja ezt tovább, elmegy…
Szombaton jött haza a kórházból.Emlékszem éppen a kertben voltam, kertészkedtem. Arra gondoltam, hazajön és együtt megcsináljuk, egy kis “fizikoterápia”. Kiszállt a kocsiból és rám mosolygott, azt mondta most pihen de majd holnap. Aztán a holnapból nem lett semmi.Én elmentem, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy egész nap fekszik, nem eszik, csak kávézik és cigizik. Csütörtökön mentem haza, tisztán emlékszem az egész napra.Mintha teljesen megváltozott volna, mosolygott, megkért, hogy írjuk meg a tématervét, az ajánlóját, az újságnak. Megnéztünk egy kvíz műsort, sokadszorra is elámultam azon, hogy mennyi mindent tud, hogy mennyire intelligens. Hét óra volt mikor fölállt és elköszönt, nem értettem, hiszen olyan korán van még.Utána futottam és a lépcsőfordulónál értem utol, szemrehányóan mondtam neki, hogy meg sem ölelt, mire ő mint egy kislány felszaladt a lépcső tetejére, kitárta a karját és én futottam, mint régen, a biztonságot adó anyai ölelésébe.Miután nagy nehezen elengedtem, leült apuhoz és kért egy pohár bort(évek óta nem ivott alkoholt)majd elment aludni. Hajnali 1-kor mikor én is felmentem, mélyen aludt, hallottam, ahogy szuszog. Ez megnyugtatott és azt gondoltam, minden rendbe jön. Bevackoltam az ágyamba, és Anya szuszogására lassan én is elaludtam.
Kávéval a kezemben lófráltam a lakásban és közben aput győzködtem, hogy nincs semmi baj.- De ha úgy gondolod- mondtam – akkor menj el ide a környékre és nézz körül.Nem éreztem semmit, nem féltem, csak bámultam ki az ablakon és néztem a radiátoron száradó pulóverét. Majd a bejárati ajtóhoz mentem és vártam mikor bukkannak fel a kapuban.De csak apu jött.Telefonálni kezdtünk, rendőrség, mentők, az ilyenkor szokásos helyekre.Teltek a percek, órák. Senki nem tudott semmit,közben előkerültek anyu iratai. Ekkor kezdtem aggódni.Hiszen iratok, bérlet, bankkártya nélkül hova mehetett?Nem tudom mennyi idő lehetett, de apu felpattant a telefon mellől és azt mondta, hogy ő nem ül itt tétlenül, inkább elmegy a rendőrségre. Én maradtam. Felöltöztem, elszívtam a sokadik cigarettámat, a már rég kihűlt kávém mellé és megint csak vártam. Teltek a percek, fogyott a cigim, és már a türelmem is. Egyre idegesebb voltam, hova mehetett,mi lehet vele,hiszen senki sem tud érdemleges dolgot mondani.Merengésemet apu szakította félbe, ahogy komoly arccal belépett és közölte,:- Mennünk kell a korbonctanra azonosítani. Mintha kínaiul beszélt volna.De hát minek?Nem értettem…
A kocsiban mindketten hallgattunk,senki sem merte kimondani, talán mert legbelül mindketten tudtuk, hogy máshol nem nagyon lehet. Republik szólt a rádióból,a neked könnyű lehet szám, ezzel szemben nekünk egyre nehezebb volt, ahogy közeledtünk. Lenhossék utca sosem felejtem el, kétoldalt lerobbantott házak,a romok között ottmaradt holmik,bútorok egy fél pár cipő.Az az utca maga a vég, a halál utcája, mintha mindenki menekülne onnan,elhagyott romok hátrahagyott holmik.Nyomasztó volt. Ahogy sétáltunk, megláttunk egy templomszerű épületet,közelebb mentünk. 42-es szám.- Ez az -mondta apu. Megálltunk. Kétféle érzés harcolt bennem, bemenni és megtudni ki is az az ismeretlen nő, akit hajnali 4-kor elütött a vonat, a másik, hogy megfordulok, hazamegyek és várok,mert egyszer haza fog jönni,hiszen miért hagyott volna el,mikor mindig azt mondta, hogy az életénél is jobban szeret,hogy mi vagyunk a legfontosabbak neki.Nem akartam elhinni.Képtelennek tűnt, hogy itt vagyunk,hogy ez az egész velünk történik. Még akkor sem fogtam fel amikor apu azonosította.
Nem mertem bemenni, megálltam egy csapóajtó mögött és apu arcát kémleltem. Olyan voltam mint egy külső szemlélő, nem éreztem semmit, közönyösen hallgattam az orvost, amint arról beszél, hogy anyu arcát nem mutatja meg mert annyira roncsolódott. Mereven néztem aput, fürkésztem az arcát,reménykedtem,hátha…ahogy anyu kalapját meglátta azonnal sírni kezdett. Majd rám nézett, én meg csak álltam ott….
A köldökzsinor elszakadt…
2008 május 30. | Szerző: babóca
Két és fél hónap, pedig mintha évek teltek volna el.És ahogy telnek a napok, hetek egyre jobban látom, mennyire nem akartam tudomást venni arról, hogy baj van…
Emlékszem arra a reggelre, mély álomból ébresztett apu,nem értettem,izgatott volt és azt hajtogatta Anyu eltűnt. Kezdtem felfogni a szavait, és próbáltam nyugtatni, hogy nincs semmi baj, tegnap mondta Anyu, hogy elmegy sétálni, terápia jelleggel, ahogy azt a “jó” doktor tanácsolta.
Évek óta kórházról -kórházra járt, mert senki sem értette meg, hogy neki nem gyógyszer kell, nem pszichiátria,csak szeretet, beszélgetés.Végtelenül magányos volt, ahogy a legtöbb művész.Először még küzdött, majd hagyta, hogy a kórház magába szívja, ne engedje.Utolsó években teljesen félrekezelték,már csak azt mondta, a méltóságát szeretné megőrizni, azt még talán sikerül.Nem akartam meghallani,fájt és dühített, amiket mondott ezért sokszor kiabáltam vele, hogy szedje össze magát. Ő meg csak állt, nem mondott semmit csak nézett rám, néha bólogatott,és olykor azt hittem eljut hozzá amit mondok,az újrakezdésről, az akaraterőről.Akkor még nem tudtam, de Ő már eldöntötte, nem csinálja ezt tovább, elmegy…
Szombaton jött haza a kórházból.Emlékszem éppen a kertben voltam, kertészkedtem. Arra gondoltam, hazajön és együtt megcsináljuk, egy kis “fizikoterápia”. Kiszállt a kocsiból és rám mosolygott, azt mondta most pihen de majd holnap. Aztán a holnapból nem lett semmi.Én elmentem, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy egész nap fekszik, nem eszik, csak kávézik és cigizik. Csütörtökön mentem haza, tisztán emlékszem az egész napra.Mintha teljesen megváltozott volna, mosolygott, megkért, hogy írjuk meg a tématervét, az ajánlóját, az újságnak. Megnéztünk egy kvíz műsort, sokadszorra is elámultam azon, hogy mennyi mindent tud, hogy mennyire intelligens. Hét óra volt mikor fölállt és elköszönt, nem értettem, hiszen olyan korán van még.Utána futottam és a lépcsőfordulónál értem utol, szemrehányóan mondtam neki, hogy meg sem ölelt, mire ő mint egy kislány felszaladt a lépcső tetejére, kitárta a karját és én futottam, mint régen, a biztonságot adó anyai ölelésébe.Miután nagy nehezen elengedtem, leült apuhoz és kért egy pohár bort(évek óta nem ivott alkoholt)majd elment aludni. Hajnali 1-kor mikor én is felmentem, mélyen aludt, hallottam, ahogy szuszog. Ez megnyugtatott és azt gondoltam, minden rendbe jön. Bevackoltam az ágyamba, és Anya szuszogására lassan én is elaludtam.
Kávéval a kezemben lófráltam a lakásban és közben aput győzködtem, hogy nincs semmi baj.- De ha úgy gondolod- mondtam – akkor menj el ide a környékre és nézz körül.Nem éreztem semmit, nem féltem, csak bámultam ki az ablakon és néztem a radiátoron száradó pulóverét. Majd a bejárati ajtóhoz mentem és vártam mikor bukkannak fel a kapuban.De csak apu jött.Telefonálni kezdtünk, rendőrség, mentők, az ilyenkor szokásos helyekre.Teltek a percek, órák. Senki nem tudott semmit,közben előkerültek anyu iratai. Ekkor kezdtem aggódni.Hiszen iratok, bérlet, bankkártya nélkül hova mehetett?Nem tudom mennyi idő lehetett, de apu felpattant a telefon mellől és azt mondta, hogy ő nem ül itt tétlenül, inkább elmegy a rendőrségre. Én maradtam. Felöltöztem, elszívtam a sokadik cigarettámat, a már rég kihűlt kávém mellé és megint csak vártam. Teltek a percek, fogyott a cigim, és már a türelmem is. Egyre idegesebb voltam, hova mehetett,mi lehet vele,hiszen senki sem tud érdemleges dolgot mondani.Merengésemet apu szakította félbe, ahogy komoly arccal belépett és közölte,:- Mennünk kell a korbonctanra azonosítani. Mintha kínaiul beszélt volna.De hát minek?Nem értettem…
A kocsiban mindketten hallgattunk,senki sem merte kimondani, talán mert legbelül mindketten tudtuk, hogy máshol nem nagyon lehet. Republik szólt a rádióból,a neked könnyű lehet szám, ezzel szemben nekünk egyre nehezebb volt, ahogy közeledtünk. Lenhossék utca sosem felejtem el, kétoldalt lerobbantott házak,a romok között ottmaradt holmik,bútorok egy fél pár cipő.Az az utca maga a vég, a halál utcája, mintha mindenki menekülne onnan,elhagyott romok hátrahagyott holmik.Nyomasztó volt. Ahogy sétáltunk, megláttunk egy templomszerű épületet,közelebb mentünk. 42-es szám.- Ez az -mondta apu. Megálltunk. Kétféle érzés harcolt bennem, bemenni és megtudni ki is az az ismeretlen nő, akit hajnali 4-kor elütött a vonat, a másik, hogy megfordulok, hazamegyek és várok,mert egyszer haza fog jönni,hiszen miért hagyott volna el,mikor mindig azt mondta, hogy az életénél is jobban szeret,hogy mi vagyunk a legfontosabbak neki.Nem akartam elhinni.Képtelennek tűnt, hogy itt vagyunk,hogy ez az egész velünk történik. Még akkor sem fogtam fel amikor apu azonosította.
Nem mertem bemenni, megálltam egy csapóajtó mögött és apu arcát kémleltem. Olyan voltam mint egy külső szemlélő, nem éreztem semmit, közönyösen hallgattam az orvost, amint arról beszél, hogy anyu arcát nem mutatja meg mert annyira roncsolódott. Mereven néztem aput, fürkésztem az arcát,reménykedtem,hátha…ahogy anyu kalapját meglátta azonnal sírni kezdett. Majd rám nézett, én meg csak álltam ott….
Oldal ajánlása emailben
X